Botrány premier előtti kritika: befutott a Shonda Rhimes-féle kríziskommandó

A Universal Channel május 8-án érkező új sorozata egészen új nézőpontból közelít meg egy olyan témát, amit a legtöbb nyomozós sorozat már unalomig ismételgetett. A legtöbben tisztában vannak azzal, hogyan folyik le egy nyomozás a CSI, NCIS franchise-okban, milyen apróságokra figyel oda Sherlock a Sir Arthur Conan Doyle által írt klasszikus alak modernkori átértelmezésében, arról viszont eddig kevés szó esett, mi folyik az egyes szalagcímet érő botrányok hátterében.
A többek közt a Doktor Addisont és A Grace klinkát is jegyző Shonda Rhimes csavart egyet a dolgon és úgy döntött, hogy inkább a krízisszakértők mindennapjaiba enged betekintést az érdeklődőbb nézők számára ebben az új, az ABC-n már április 5-én bemutatkozott politikai drámában. Olivia Pope és csapata ugyanis már akkor lendületbe jön, amikor még a sajtó mit sem tud az egyes bűntényekről, áldozatokról, kétes balesetekről. A Kerry Washington főszereplésével készült produkció pedig pontosan velük foglalkozik, azokkal, akik egyszerre dolgoznak pszichológusként, nyomozóként, vallatóként, és magas szinten képzett kommunikátorként. Ők azok, akiknek nem az ügy a legfontosabb, hanem, hogy a kliens minél gyorsabban kiszabaduljon a nyaka köré szoruló hurokból.

A nézőpont tehát egészen újszerű és meglepő a maga nemében, a Botrány azonban idővel el fog süllyedni abban az árokban, ahol a legjellegtelenebb sorozatok nyugszanak. Ugyanis egészen a feléig teljesen tűrhető minőséget hoz a pilot, amikor azonban a készítők belesulykolnak a sztoriba egy teljesen felesleges és logikátlan szerelmi szálat, azzal egy csapásra lerombolják azt, amit eddig felépítettek. A vágóképek szépek és kellően lendületesek, annak ellenére is, hogy hosszú zenei montázsokkal próbálják elütni a 40 perces játékidőt, amit legtöbbször a tinisorozatokban láthatunk és még ott is elég idegesítőek. A főhősnő alakítása ráadásul abszolút hiteltelen.
Emellett azonban kis jóindulattal el is tudnánk menni, az a sztereotip gondolkozásmód viszont, amit a Botrány közvetít, már nehezebben tolerálható. A készítő ugyanis mintegy az arcunkba nyomja, mennyire hátrányos helyzetű nő a főhős, Olivia. Aki ugye nem csak, hogy fekete, de még nő is, ráadásul, ahogy később kiderül szépen ki is használják, így az ember már csak azt várja, hogy valami egyszerű kis poénnal feloldják a készítők azt a kínos feszültséget, amit mindezzel belepumpálnak a hangulatba. A szériának persze várhatóan rendkívül sok feminista rajongója lesz, a kreatívok pedig joggal építenek erre, ráadásul egyéb módokon is próbálják hangsúlyozni Rhimes-ék, hogy mennyire mindegy, hogy hány szörnyet rejteget valaki az ágya alatt, a kríziskommandó végül úgyis belopódzik a spejz ablakon és eltakarítja a nem kívánt terhet.

Ennek ellenére mégis vannak olyan színészek a gárdában, akikhez egészen illik ez a szerepkör, ott van például a Lost Desmondja, aki pár éve még egy bunkerban nyomogatta a gombokat, mostanában viszont Henry Ian Cusick úgy tűnik, hogy inkább politikai játszmákba bonyolódva játssza a hősszerelmest, így a Botrányban megszokott, ám annál jobban kedvelt karakterét láthatjuk viszont. Mellette ismert arcként megemlíthető Darby Stanchfield is, aki korábban a Jerichóban tűnt fel és szerencsére itt is jól odateszi magát.

Értékelés:
A Universal Channel új sorozata tehát úgy összességében maximum közepes pontszámot, 5/10-et érhet el, még úgy is, hogy a nyomozós szériák unalomig ismételgetett frázisait képes egy új szemszögből megújítani. Az alapvetően jó és meglepő ötletet azonban a gyatra megvalósítás lassan, de biztosan agyonvágta, így nem mernénk fogadni rá, hogy a produkció a díjátadó rendezvények állandó és sikeres résztvevője lesz. Egynek azonban elmegy, a zsáner rajongói tehetnek vele egy próbát. Aki azonban mélyebb drámára vágyik, ne errefelé keresgéljen.