Munkaügyek pilotkritika: kinyitott a sokszínű hivatal az m1-en

„Te meg itt füttyögsz… ? Ahol az ősök szelleme jár?!” – üvöltötte anno Mucsi Zoltán, a színész, akinek a profiljává vált az unott, mégis sértő káromkodás és a vírusvideókon keresztül történő észosztás egyszersmind. A köztévé legújabb sorozatában pedig hétről-hétre láthatjuk majd a Kontroll sztárját, aki nem olyan régen a Suszter, szabó, baka, kémben tűnt fel, most pedig egy irodai szitkomban adhat bele apait-anyait.
Kár, hogy a produkció légköre összességében mégis kissé lehúzza az egészet. A mottó ugye az, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, ennek fényében pedig kapunk egy kicsit szeleburdi, mégis szimpatikus bagázst, akikkel egy naponta a munkahelyén szenvedő átlagpolgár könnyedén azonosulni is tud. Ez eddig jó is. Amikor azonban elkezdődik a félig angol, félig magyar főcím, bizony az ember a karfát markolja kínjában. A Marslakók is ezzel a kényszeredett trendiséggel szúrta el az egészet, de szerencsére pár másodperc után lepörög a macskavinnyogás és haladhatunk tovább.

Jön a technikához mit sem értő főnökasszony (Molnár Piroska), a tudálékos PR-os, a mindenkit kiosztó Mucsi, a butácska, de bombasztikus új nő, végül pedig a meglepetés. A Munkaügyek ugyanis olyan, mint egy szemeteszsákba csomagolt Ferrari-kulcs. Az ember először fintorogva kezdi vizslatni, mi lehet a 0 reklámmal támogatott, első pillantásra végtelenül erőltetett széria mögött, majd végül gyermeki lelkesedéssel konstatálhatja a tényt. Poénok! Végre egy olyan szitkom, ami ízig-vérig hazai gyártású és el lehet rajta mosolyodni. Helyenként persze modoros szituációkat szültek nekünk a készítők, de legalább nem mellekkel akarják eladni a sztorit. Az már unalmas.

Ez lenne akkor a magyar Office? Igaz, hogy mind a Ricky Gervais-féle, mind az amerikai feldolgozás szépen bekergette a nézőket a képernyők elé, a Munkaügyek mégis kicsit más. Követi a nagyok által felrajzolt mintát, mégis megmarad az olyan apró-cseprő ügyek mellett, amik egy magyar céget foglalkoztathatnak. Egy elszámolatlan szék, egy be nem jelentett munkás, egy EU-s ellenőrzés, vagy éppen egy idióta új kolléga elegendő is a konfliktushoz, az első két epizód során pedig pörögnek is az események, szállnak az aranyköpések, Mucsi pedig fáradhatatlanul gyártja az egysorosokat a későbbi generációknak. Reméljük, a későbbiekben az írók kevésbé kötik majd meg a kezét, és jönni fognak az igazán erős beszólások is.

Addig is el kell fogadnunk, hogy helyenként a többiek le fogják húzni a színvonalat, de ahogy halad a sorozat, hátha beleszoknak a kissé amatőrnek tűnő színésztársak is a dologba. Ennek ellenére az első rész igazán erős, az ember kedvvel ül neki a másodiknak is, ami valljuk be, egy magyar produkció esetében ritkaság. A folytatásban azonban történik valami. Van egy különbség, ami legalább két pontot levon a széria élvezhetőségéből. Az egyes snittek között viccesnek szánt rigmusok, szólások borzasztanak. Mucsit időközben kissé a háttérbe szorítják, így végül azért csak kijön, hogy van itt még min javítani.
A Marslakókhoz és a Szájhősökhöz képest (utóbbiról kritika itt olvasható) egy igazán erős produkcióról beszélünk, ami megteszi azt, amit egy szitkomnak kötelessége. Főleg egy első évadosnak. Nevettet. Mégpedig nem is kicsit, erősen ajánlott az Irreality show előtt elkölteni a vacsorát, máskülönben könnyen kiprüszkölheti az ember az ételt. Magyar szinten tehát simán 7/10-es a sorozat, holnap este jön a folytatás, mindenképpen ajánlott adni neki egy esélyt.