The Witcher 1. évad kritika: Tényleg ez lett az új Trónok harca?

December 20-án debütált a Netflix egyik legjobban várt 2019-es újdonsága, a 8 részes The Witcher sorozat. A produkciót készítő Lauren S. Hissrich a legtöbbször, amikor a szériáról beszélt, az HBO-s Trónok harcához hasonlította azt. Emiatt azok az emberek, akik az Andrzej Sapkowski, lengyel író által megalkotott regényeket nem olvasták, és a videojátékokkal se játszottak, hatalmas elvárásokkal ültek le a képernyő elé. A The Witcher azonban nem egy nagyívű fantasy történetet mesélt el, inkább Az utolsó kívánság című Vaják könyvhöz hasonlóan csak szemelvényeket tartalmazott. Szörnyvadászatot, mágiát, politikát, de közel sem olyan tálalásban, ahogy azt annak idején a Trónok harca tette.

A The Witcher a maga nemében egyedülálló sorozat lett, hiszen a szörnyvadászos történetek rajongóinak eddig meg kellett elégedniük olyan produkciókkal, mint a Grimm, vagy az Odaát. A Kontinensen játszódó, Netflixes újdonság azonban egy hardcore fantasy világba ültette a különféle, félelmetes lények után folytatott hajszákat. A sorozat látvány tekintetében nagyon jól sikerült, részben annak köszönhetően jött át ennyire ez a kelet-európai mitológiára építő jelleg, mert a The Witchert itt forgatták, Tatán, a budapesti Vajdahunyad várában, valamint a Szelim-lyukban. A Trónok harca első évadában látott díszleteitől elmaradt az első 8 rész, de így sem akadt olyan látványosan béna elem, ami kizökkentett volna.

A produkció legnagyobb erőssége a casting volt, a szereplőket nagyon jól sikerült kiválasztani. Henry Cavill lépten-nyomon arról nyilatkozott az elmúlt hónapokban, hogy mekkora rajongója Sapkowski világának és látszott is rajta, hogy mindent beleadott Ríviai Geralt eljátszásába. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült olyan jól megismernünk a motivációit, inkább az írókon. Cavill alakítása még úgy is élményszámba ment, hogy a mutáns szörnyvadászról keveset tudtunk meg, csak annyit, hogy vajákká válása során állítólag elvesztette az érzelmeit. Felnőttként pedig egy olyan zsoldos lett belőle, akit csak a pénz és a meztelen nők érdekelnek, főleg, ha azok boszorkányok. Habár különálló, egymáshoz szinte nem is kapcsolódó küldetések teljesítése közben láttuk őket, Geralt és a bárd, Jaskier párosa összecsiszoltan működött végig.

A Yennefert alakító Anya Chalotra is kitett magáért, ő mozgott a másik hangsúlyos szálon. A testileg fogyatékos lány történetét sokkal jobban kibontották, mint Geraltét. Emiatt könnyebben lehetett azonosulni a szemünk előtt megszépülő boszorkánnyal, aki hirtelen jött testi adottságaival kezdett másokat manipulálni. Többek között Geraltot is. A Trónok harca nézői hozzászokhattak ahhoz, hogy a varázslat néha élet-halál kérdése, lásd Havas Jon feltámasztása Melisandre által, a Kontinensen azonban a mágusok még inkább aktív részesei voltak a világnak. Főleg a politikát és a birodalmak egymással való viszonyát szerették manipulálni. Yennefer és Geralt viszonya komoly hangsúlyt kapott az évadban, ahogy azt a rajongók előre sejthették, ennek a folytatása minden bizonnyal sokak fantáziáját izgatja. A két karakter között ugyanis egy se veled, se nélküled kapcsolat van.

hirdetés

Sajnos a legkevésbé jól Ciri szálát kezelték Hissrichék, a fiatal lány menekülése és Cintra bukása végig úgy hatott, mintha a Trónok harcából okkal kikukázott jeleneteket néznénk egymásra dobálva. Freya Allan hasonlóan kőkemény, fiús karaktert hozott, mint amilyet Maisie Williams által már megismerhettünk, így szimpla másolatként hatott a lány sztorija. A legnagyobb baj, hogy az első évadot arra vezették fel, hogy Ríviai Geralt és Ciri végre találkoznak, de az írók inkompetenciája miatt a katarzis pont a legvégére maradt el. Komoly kihagyott lehetőség volt. Emellett a The Witcher alkotói elég rosszul kezelték a különböző idősíkokat. Azok számára, akik a könyveket kihagyták, nehezen érthető volt, hogy Geralt, Yennefer és Ciri történetei egymástól távoli időpontokban játszódtak. Kivéve persze, amikor útjaik keresztezték egymást.

A The Witcher 1. évada jó néznivaló volt, de hatalmas pluszt jelentett, ha valaki nem “szűzen” ült neki a sorozatnak, hanem hallott már strigáról, Vesemirről, Kaer Morhenről, vagy éppen ghoulokról. A szélesebb közönségnek nem sikerült elérhetővé tenni Sapkowski világát, bár elképzelhető, hogy az első 8 rész megnézése után lesz olyan, aki nekiül a könyveknek, jobban elmerül a Kontinens rejtelmeiben, így az újonnan érkezők számára sokkal jobb élményt adhat majd a folytatás. A szörnyvadászat, a harcok jól sikerültek a sorozatban, minden egyes “ügy”, amelynek a végére járt Geralt érdekes volt. Itt is akadtak sárkányok, tündék és náluk félelmetesebb, helyenként tényleg horrorisztikus teremtmények. Ilyesmit tényleg nem láthattunk még fantasy sorozatban.

A produkció újat hozott abban is, hogy a kardozós jeleneteket sokkal jobban átgondolták, mint bármelyik eddigi vetélytárs szériában. Ez azért különösen érdekes, mert az a Vladimir Furdik (Éjkirály) tanította be a színészeket és a stábot, aki a Trónok harcán is a harci koreográfiáért felelt. A harcok, a varázslat és olyan apróságok, mint Ríviai Geralt beszéde, mozdulatai, mind a CD Projekt Red-féle videojátékokból lettek kölcsönözve, így nem állta meg teljesen a helyét Lauren S. Hissrich azon állítása, miszerint csak a Sapkowski könyveket vették alapul.

Hiába volt sok dráma, harc, meztelenkedés és politika a széria első évadában, azoknak okozhattak elsősorban csalódást a látottak, akik a Trónok harca után valami hasonlóra vágytak. A The Witcher egy kevésbé összefüggő, szörnyvadászos sorozat lett, amely főleg a könyvek és a videojáték-trilógia rajongóit célozza meg. Henry Cavill és a főszereplők többségének játéka élményszámba megy a produkcióban, ahogy a magyar helyszínek felismerése is hozzáad egy bizonyos pluszt a The Witcherhöz. Az alkotók a kelet-európai fantasy hangulatot remekül adaptálták képernyőre, ha a 2. szezonban kicsit jobban figyelnek a koherens történetmesélésre és az idővonalakat is rendbe teszik, akkor kinőheti a gyermekbetegségeit a Netflix újdonsága. Értékelés: 7/10

hirdetés