Breaking Bad sorozatkritika: véget ért Walter White bosszúhadjárata

De még hogy! Annak idején, amikor a pilot környékén azt láttuk, ahogy az enyhén kopaszodó Nobel-díjas kémiatanár, Walter White elhajtja a fiát szekáló genyákat, még nem gondoltuk. Lövésünk se volt arról, hogy az AMC tető alá hozza napjaink egyik legkeményebb drámáját, melynek ötödik évados befejezése olyan letisztult lett, mint amilyet ritkán látni. Sorozatrekord nézettséggel búcsúzott a nézőktől az idehaza Totál szívás címen bemutatott sikersorozat, mely forradalmasította a tévés történetmesélést, és legalább akkora katarzist hozott, mint A szökés fináléja anno.

Vannak bizonyos alapsorozatok, amiket mindenkinek látnia kellene, mi ezekhez soroljuk a Hősöket, A szökést, a Lostot, a Dextert többek közt, de a lista igazából rettenetes hosszú. A jó hír azonban az, hogy most felbiggyeszthetjük rá a Breaking Badet is. Ahogy a bevezetésben kiderülhet, a fényes végjáték ellenére annak idején korántsem lehetett azt gondolni, hogy egy mesterművel lesz dolgunk, Vince Gilligan csapata azonban megcsinálta. De hogyan? Úgy, hogy az egyszerűségre építettek, megtisztelték azzal a rajongókat, hogyha felvetettek egy-egy rejtélyt, akkor azokat a bizonyos szálakat el is varrták. Kegyetlenül. Ha pedig már ez szóba kerül, akkor a sors kegyetlen játéka volt az is egyébként, hogy egy hét eltéréssel fejeződött be a Dexter és a Breaking Bad. Előbbi csúfosan, utóbbi fényesen. Ugyanis az AMC-s készítők hűek tudtak maradni karaktereikhez a nagy fináléban.

A Breaking Bad ugyanis olyan volt, mint maga az élet, aki rosszul viselkedett, azt előbb-utóbb képen is csapta a karma. Nem volt senki számára menekvés, a legtöbb karakter mintaszerűen ásta meg magának azt a bizonyos gödröt. És mosolyogva tűrte, hogy a többiek műanyag lapátokkal temessék be egészen addig, míg alig kap levegőt. Nos, mi a képernyők előtt is szinte fuldokolva néztük már a végére a sorozatot, ami talán az egyik legbevállalósabb húzásokkal operáló sztorivá nőtte ki magát. Az öt évad alatt a Jesse Pinkmant játszó Aaron Paul egyre befordultabb, egyre kétségbeesettebb üvöltésekkel hozta ránk a frászt, Bryan Cranston pedig kopaszan, nagy szakállal bizonygatta, hogy higgyük el, ő csak a családjáért tesz mindent. Aztán persze a hipokrata álarca menthetetlenül lehullott őróla is. A Breaking Bad karakterei ugyanis szépen lassan, megfontoltan sétáltak epizódról-epizódra a tűzvonal felé, és akkor öntötték egymást nyakon drámával, amikor még a rajongók is a legkevésbé számítottak volna rá.

hirdetés

Persze annak ellenére, hogy Walter szeretett keménykedni, odaszólogatni, a Breaking Badben sose volt annyi akció és lövöldözés, mint mondjuk a Sons of Anarchyben. Hogy miért? Mert semmi szükség nem volt rá. Különben is, ez a sorozat elsősorban családi dráma volt. Merthogy Walter fő motivációja elsősorban mégiscsak az volt, hogy a feleségét és a fiát kisegítse, akiknek bizony közel sem volt egyszerű dolguk ebben a sanyar világban, amit a szériában megismertünk. A Skylert alakító Anna Gunnt minden második részben legszívesebben felpofozta volna az ember, RJ Mitte pedig olyan beleéléssel játszotta a naiv Jr-t, hogy a szívünk kettéfacsarodott bele.

A kvázi mellékszereplők közt is olyan brutálisan játszó színészek sorakoztak, mint Dean Norris, a becsületes, de tragikus sorsú Hanket játszó kopasz jófiú, aki mostanában A Bura alattban próbálkozik. A Breaking Badben tipikus kisvárosi, fehér kerítéses, nyerspolgárként ismerhettük meg őt, a tragikomédiában pedig méltó társa volt a Marie szerepébe igencsak beleszokó Betsy Brandt. A jó oldal nagyjából velük kifújt, a többi karakter személyében antihősök garmadáját ismerhettük meg, kezdve Giancarlo Espositóval, aki talán Hank mellett Walter egyik legméltóbb ellenfele volt. A halálát sose fogjuk elfelejteni, annyira brutális volt, ahogy fél arccal kóválygott, majd nyakkendőjét megigazítva dőlt végül el, de a megfáradt Mike-ot megszemélyesítő Jonathan Banks és a trükkös Saul Goodmant alakító Bob Odenkirk is kitettek magukért. A trükkös ügyvéd egyébként saját sorozatot is kap, aminek csak örülni tudunk. Ez egyfajta előzmény lesz.

Aztán végül, de nem utolsó sorban ott van Aaron Paul és Bryan Cranston. A modern tévétörténet egyik legkomolyabb párosáról van szó, ők azok, akik végig mozgásban tartották a Breaking Badet. Persze míg Walter White karaktere rendkívül tudatosan tette ezt, ahogy egy Nobel-díjas zsenitől elvárhatjuk, addig Jesse Pinkman mindössze sodródott az árral. Üvöltve szitkozódott, mindenkit hibáztatott, drogozott, végül mégis a főgonosz kapta meg azt, ami járt neki. Egy olyan sorozatfináléban, amire jó ideig emlékezni fogunk. Nem azért, mert ez lett volna a széria legkiemelkedőbb része. Hanem azért, mert a készítők és az írók mertek az addig felépített világra hagyatkozni, és okosan varrták el a szálakat. Itt már ugyanis senkinek nem lehetnek kérdései, akinek meg kellett kapnia a feloldozást, az megkapta. Akinek el kellett buknia, az véres orral végezte, arccal előre, a sárban. Méltatlanul, dicstelenül, ahogy azt a gonoszok szokták. Mert a Breaking Bad megmutatta, hogy bizony vannak olyan ember, akik legszívesebben felperzselnék a világot. Ez van.

Értékelés:
A Breaking Badben bizony sok volt az üresjárat az öt évad alatt. De ezek mind kifizetődtek, a fényképezés pedig kétszer is kárpótolt, így páratlan élménnyel lehettünk gazdagabbak. Olyan színészeket fedezhettünk fel újra magunknak, mint a Toddot játszó Jesse Plemons, aki a Friday Night Lightsban hozott balfék karaktere után megmutatta, benne is ott van az a bizonyos sötétség. Összességében egy 7/10-et érdemel a Breaking Bad 5 évada, ugyanis annak ellenére, hogy látni lehetett a tudatos építkezést, bőven voltak itt unalmasabb mélypontok. Még úgy is, hogy az utolsó 8 rész szinte tökéletes lett.

hirdetés