Trónok harca 2. évadkritika: tűzvihar söpörte végig Westeros egét

A legjobb dráma a tévében. Vagy azt is mondhatnánk, hogyha a Tűz és Jég dala könyvek a legerősebb fantasy művek Tolkien óta, akkor bizony az HBO sikersorozata méltán kel versenyre A Gyűrűk Ura tündéivel és orkjaival. De hogy is hasonlíthatjuk össze a kettőt?

Rémfarkasok és hobbitok, sárkányok és sokméteres tornyok tetején gubbasztó hatalmas, bevérzett szemek. Pár ellentét csupán a két produkcióból, amik mivel különböző platformokon mozognak, talán össze sem hasonlíthatóak. Pár éve még elképzelhetetlen volt, hogy egy tévésorozat bemutasson népszerűségben egy hollywood-i blockbusternek, de mióta George R. R. Martin univerzuma beköszönt a képernyőkön keresztül a háztartásokba, minden lehetséges.
Régi ismerősként köszöntöttük év elején a sorozatot, premier előtt megnéztük, áradoztunk róla. Aztán újranéztük otthon. Majd megint. A szétszórt kezdés ellenére üdítő látvány volt a sivatagban vándorló, Qarth népével összegabalyodó Dany Targaryen, aki tett arra, hogy ura frissen elhalálozott, ő csak azért is nekiindult a Vastrónnak, amit a cselszövő Lannisterek próbáltak védeni. A lusta ember kétszer fárad, a gyávát meg tehénürülékkel vágják képen, így Joffrey és brigádja nehéz helyzetekből még reményvesztettebb szituációkba kergette saját magát. Stannis közben megölte a testvérét, Natalie Dormer pedig a Tudorokból ismerős öntudatosságával és mély dekoltázsával hirdette ki: sakkozni nem tud, pókerezni viszont annál inkább. Megkapta lapjait, és az utolsó körben terítette is őket.
De ne szaladjunk annyira előre, hisz van miről beszélni. Havas Jon nevéhez méltóan az egész évad során hűvösön volt, persze nem úgy, mint Jaime Lannister, először csak a fal közelében lévő erdőkben, majd pedig Ygritte, egy – az éghajlathoz mérten – tüzes lányka társaságában múlatta idejét, aki ha nem rajta szórakozott, akkor vele, aminek talán az lesz a hosszútávú következménye, hogy végre megismerjük a Falon túli királyt. Az évad egyik legszórakoztatóbb szálát jelentette Jon kalandja, a humor pedig példátlan módon költözött be a sztoriba.

hirdetés

A Trónok harca azért erősen drámai sorozat, így meglepő húzás volt a készítőktől. A Királyvárból elszökött Arya és a The Fades és Skins brit sorozatduóból ismert Gendry az elején ugyanúgy ezeket a madzagokat rángatta, amíg a fattyakat kereső királyváriak el nem kezdtek csecsemőket öldösni, az ifjú Stark lány és csatlósai pedig az öreg Tywin Lannister markában találták magukat. Aztán jött Jaqen, Aryának pedig nem volt más dolga, mint mondani három nevet, a trükkös bérgyilkos pedig lerótta tartozását a gyereknek.
Közben Joffrey Királyvárban kínozta nagy unalmában a prostikat, Deresnek a még első évadban lebénult Bran lett az ura. Ez utóbbi húzást meg is bánhatta Catelyn, hiszen a saját húgát majdnem ágyba vivő Theon Greyjoy jól el is foglalta Ned Stark hagyatékát, a leghűvösebb királyi várost a vidéken. Így lett még egy rosszarc a sorozatban, akit utálni lehetett, ebbe a csoportba tartozott persze a Királyölő is, akit Catelyn vadászebe „menekített ki”, miután leölt párat a fogvatartói közül. A nyolcadik részben esett ez meg, ami talán a sorozat leggyengébb epizódját produkálta, a körülbelül 5/10-es értékelést érdemlő felvonás szinte csak az egy helyben ácsorgásra és a hosszú beszélgetős pillanatokra redukálódott, ami végül a nézettségben is meglátszott. Talán csak a Memorial Day elnevezésű ünnep, talán ez a minőségbeli esés, vagy a Feketevíz-öbölbeli csata miatt fanyalgók tábora okozta, de a kilencedik részt a többihez képest kisebb tábor nézte meg Amerikában.
Pedig miről maradtak le! Azt mondják, minden helyzet pár fokkal rosszabb lesz, mielőtt javulna, így a sokak által a széria gyengeségeinek tartott tötyörgés, a összevisszaság, a sztoriszálak rengetegében bolyongó karakterek egy szempillantás alatt vesztek el a feledés homályába, ahogy Stannis Baratheon Királyvár kapuin dörömbölve követelte a Vastrónt. A mindig zseniális Ördögfióka „szerelmét” és népét mentve volt kénytelen átvenni a hadvezéri szerepkört, míg Joffrey a saját levében fortyogó anyja szoknyája mögé rohant, vérebe pedig inkább lelépett, mielőtt elfajult volna a csata. A Lannisterek pedig odacsaptak. Egy nyílvessző röppent csak át a sötét éjszakán, Stannis flottája pedig akkorát robbant, hogy a Falon fagyoskodó fekete ruhások füle még mindig csöng.
Izmok feszültek, kardok áztak vérben, az ember pedig akarva-akaratlanul Minas Tirith ostromát idézte fel magában, ki gondolta volna, hogy egy sorozat képes lesz akárcsak megközelíteni azt az epikus megvalósítást és hangvételt, amit Peter Jackson feldolgozása megütött. A léc pedig nagyon magasan volt, ennek ellenére a Trónok harca csavart egyet az egészen, csak hogy a nem is annyira önzetlenül érkező Tywin és serege megmentse családját. Ebben a részben aztán az elégedetlenkedők is elhallgathattak, hiszen két erő feszült egymásnak, hogy felvezessék a szinte tökéletes évadzárót.
A tizedik részben ismét a sztorira került a hangsúly, kiderült, hogy a király segítőjét bizony átverték, a félszerzetet saját embere vágta kis híján ketté, a szituáció pedig teljesen megváltozott. Ő elvesztette pozícióját, csupán mindig hűséges prosti barátnője maradt mellette, Joffrey ökle a legöregebb Lannister lett, a férjét vesztett Margaery pedig kigolyózta a leveses fazékból Sansát, aki örömködve vette tudomásul a tényt, hogy talán elszabadulhat kényszerű rabságából. Remélhetőleg Kisujj nem fogja majd be bordélyába, akit szintén az utolsó részben fúrt meg hátulról egy eunuch, azonban úgy tűnik, minden királyvári nemes az egyre jobban beérő Stark lányt akarja egrecéroztatni.
Történésekből nem volt persze hiány, Dany visszaszerezte sárkányait, akik bizonyították végre a mondás igazságtartalmát, miszerint kicsi a borsó, de erős. Qarth leggazdagabb urát kirabolták és sorsára hagyták, természetesen a halhatatlanok házában a készítők behoztak némi mágiát is, így viszont újra láthattuk a jó öreg Drogót dothrakiul dörmögni, amit már az első évadban is nagyon csíptünk, sőt boncolgattuk is különleges nyelv alapjait. Nem volt semmi. Brienne keménykedett egy keveset a Királyölőnek, Theon elvesztette Derest, amit meg még jól le is égettek. A Targaryen lánykának azonban már lesz flottája, így várhatjuk az újabb rohamot Királyvár ellen, na meg a sárkányok táncát, míg újra el nem jön Stannis ideje, aki a majd 70 perces évadzáróban ismét kezdett magára találni és táncolt is egyet a tűz körül. Arya szabad, Havas Jon megy találkozni a jeges királlyal, Joffrey beújított egy még szebb feleségjelöltet, Rob megnősült, Bran észak felé indult, Theonnak a saját emberei húztak kámzsát a fejére, Deres ég, Királyvár égett, de már eloltották. A Mások pedig rohamra indultak Westeros ellen. A nyolcadik rész megingása után ismét kapkodhattuk a fejünket, csak bírja a nyakunk.
Pedig a kreatív válságban is néha lubickoltak az írók, kérdéses volt az évad felénél, hogy legyen-e meztelenség vagy ne, az arabok be is tiltották a szériát. Ha legyen, akkor mennyi, ha ne legyen, akkor a változtatás mennyire veszi el a sztori sava-borsát. A tabu döntögetősdit azonban ebben az évadban is jól csinálták, a befejezés éppoly epikus lett, mint az első évadé, az eredeti helyszíneken felvett jelenetek pedig ütöttek, mint az ipari áram. Ott volt a sivatagi Qarth, a Falon túli havas dűnék, Deres, Királyvár, így egészen eltérő aspektusait ismerhettük meg Westerosnak. Végre csatát is láthattunk, a párbeszédek sikamlósak és gördülékenyek voltak, a szereplők szemetebbek, mint valaha. Még kitekintésből sem volt hiány, az Ördögfióka 10. részbeli pislogása erősen emlékeztetett minket a Lost-ra, erre a jellegzetes húzásra, ami 6 évadon keresztül kísérte végig az ABC sztoriját. Egyszóval tehát, íme: Az HBO legjobb drámai sorozata. Nem hosszú, összesen 10 rész, tessék nézni, mert már most tévétörténelmet írt a Feketevíz-öbölben lezúzott csatával és mi jöhet még!

Üdvözlendő tény, hogy már hallani az egyes casting híreket, eszerint újabb szereplők érkeznek majd a régiek helyére és persze ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy ebben az évadban talán nem volt olyan nagy öldöklés, mint az előzőben, pedig azt vártuk, hogy a Starz történelmi sorozata, a Spartacus és a Trónok harca versenyt fog idén gyilkolni. Sebaj, azt érezhettük, hogy senki nincs biztonságban, Renly Baratheon tanúsíthatja, orbitális áll-leejtős szituációkból pedig nem volt igazán hiány, a széria ugyanis úgy húzta újból és újból elő a meglepő fordulatokat, mint Tyrion az aranyköpéseit az oldalzsebéből.
Az tény, hogy a szezon összességében nehezen hasonlítható az elsőhöz, hiszen annak idején, egy évvel ezelőtt még csupán ismerkedtünk a karakterekkel, így az íróknak is nehezebb dolguk volt, hogy a könyveket szeretőkkel is megszerettessék a színészeket. Idén már régi ismerősként köszöntöttük a szereplőket, akik közül néhányat imádtunk (Ördögfióka), néhányat szívből utáltunk (Joffrey Baratheon), mégis amikor felcsendült a fülbe mászó dallamokkal megvadított főcím, elégedetten dőlhettünk hátra a fotelba. A minőségi televíziózás kortárs klasszikusa visszatért, a Trónok harca rövid idő alatt a jelenkor egyik legélvezhetőbb, hétről-hétre jelentkező kábeles drámájává nőtte ki magát.

Értékelés:
A stabil nézettség is bizonyítja, hogy bizony egyhangúan jó és kiemelkedő részek váltogatják egymást a sorozatban, így a 8/10-es értékelés összességében kissé túlzóan szigorú, de ugyanakkor előrevetíti, hogy még többet várunk el a következő évadtól. Miért? Mert az az érzésünk, hogy ez a szezon mégis csak egy átvezető felvonás lesz az első és a még ütősebb harmadik közt, így megelőlegezzük a még magasabb pontszám lehetőségét a folytatásnak. Az új szereplők és az esetleges ráadáshelyszínek lehetősége mindig fent áll, ki tudja, milyen újdonságokat tartogatnak nekünk még a készítők, annyi biztos, hogy mi jelen leszünk és tovább követjük majd az epikus saga eseményeit.

(A harmadik évad ugyanis már rég biztos, a produkcióról írt eddigi cikkeink erre találhatóak, a hatalmi játszma jövő áprilisban folytatódik. Addig is, a friss információkra, hírekre éhes olvasók látogassák meg és lájkolják a Trónok harca hivatalos magyar facebook oldalát, ahol naponta frissülő, élénk tartalmak várják a rajongókat.)

hirdetés